Kérdezzem, ne kérdezzem? - tűnődtem a semmibe bámulva, üveges tekintettel. A bájitaltan óra a végéhez közeledett, és én még mindig nem szántam el magam teljesen. Mit mondanék neki? "Bocsánat, professzor, de mit titkol előlem immár tizenhat éve?" - Ez azért elég abszurd. Végül egy gúnyos hang riasztott fel vívódásomból:
- Miss Snape!
- Öh, igen, tanár úr!
- Ismertetné az említett bájital hozzávalóit? - gyorsan a mellettem ülő lány füzetére sandítottam. Csak ennyit írt: "A Kaméleon-kivonat hozzávalói". Remek! - gondoltam, majd magabiztos mosollyal bólintottam:
- Természetesen. - ezzel a láthatatlanná tévő varázsitallal elég sokat kísérleteztem, mielőtt megtanultam az animágiát, így gond nélkül fel tudtam sorolni az összetevőket.
- Rendben van, öt pont a Mardekárnak. - morogta Piton csalódottan. Biztosra veszem, csak azért adott pontot, mert mardekáros vagyok. Pedig ezt még meg se tanította. Máskor ilyen esetben szemtelenül vigyorogtam volna, de most inkább nem akartam magamra haragítani. Óra után végülis összeszedtem magam és odamentem hozzá. Az asztalánál ült és éppen írt valamit.
- Professzor, beszélhetnék önnel egy percre?
- Mégis milyen ügyben? - nézett rám gyanakodva. Nyeltem egyet.
- Személyes. - feleltem, és rögtön tudtam: ez egy halott ügy.
- Nem hiszem, hogy bármiféle személyes megbeszélnivalónk lenne. - közölte, és fel sem pillantott az irományaiból. Azért sem hagyom ennyiben! - határoztam el.
- Anyám szerint van. - jelentettem ki határozottan. - Azt írta nekem, hogy a "tanár úr" eltitkol előlem valamit, amit tudnom kellene.
- Igazán? - kérdezte, s már épp örültem, hogy végre rám néz, de fekete szeme sötéten villant.
- Akkor mondja meg a kedves mamának, hogy ne ígérgessen a nevemben, a múltamba és az ügyeimbe pedig egyikük se üsse bele az orrát! Elmehet.
- Meg ne mondd, nehogy egyszer véletlenül egy pillanatra is azt képzeljem, hogy apám is van! - sziszegtem fojtott hangon, pedig legszívesebben ordítottam volna. Még most sem értem, hogy bírtam megállni, hogy ne vágjam be magam után az ajtót kifelé menet. A következő óra repüléstan volt a griffendélesekkel, ahol játszottunk. Kviddicset, persze. Terelőként kiélhettem az indulataimat, bár lehet, hogy ennek az ütőm és a griffendéles ellenfeleim látták kárát. Méghogy hivatkozzam rá! Könnyű azt mondani! - dohogtam magambam még akkor is, mikor már a könyvtárba igyekeztem megírni az asztrológia-házit (éjfélig még volt időm).  Robnak még órája volt, azután pedig edzése, így kénytelen voltam egyedül tölteni a délutánt. Legalábbis így indult.
Egy kegyetlenül vastag könyvet próbáltam lecibálni a polcról. Nagynehezen le is vettem, csakhogy három másik is jött vele. Hogy nekem ma semmi nem sikerül! - dühöngtem, s miután meggyőződtem róla, hogy Madam Cvikker nincs a közelben, tiszta erőből belerúgtam a földön heverő könyvkupacba.
- Aú! - hallatszott a könyvek irányából. Meglepetten odapillantottam, és láttam, hogy Remy Potter térdel a könyvek fölött, fájdalmas képpel szorongatva egyik kezét. Már csak ez hiányzott!
- Oh, ne haragudj, nem láttam, hogy ott vagy. De mégis mit kerestél a földön?
- Képzeld, egy könyvet. - felelte vörösen izzó szemmel.
- Tényleg bocs, kicsit ideges vagyok ma. - tettem hozzá békítőleg.
- Vettem észre. - mondta, szemrehányóan fájlalva a kezét.
- Na, azért ez még nem egy acélbetétes volt! - méltatlankodtam.
- Tényleg? És hogyhogy nem, ha már itt tartunk? - kérdezte gúnyosan, miközben jó alaposan végigmért.
- Anyám lebeszélt róla. - vontam vállat. Erre elkerekedett a szeme és nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg:
- Mivel tudott lebeszélni?
- Annyit mondott: "Azt márpedig nem!" - vigyorogtam.
- Ne szórakozz már!
- Na jó, azt is mondta, hogy veszélyes. Mert vezeti az áramot, meg a hőt, meg mágneses is. Anyám szerint a varázslatok is jobban hatnak az ilyen anyagokra. - láttam, hogy hitetlenkedve csóválja a fejét, ezért hozzáfűztem:
- És ha teszemazt valami barom viharos időben kikötne az Északi Torony csúcsára fejjel lefelé, meglehetősen előnytelen lenne. - ezen azért már óvatosan elnevette magát. Végül így szólt:
- Nem is vagy te olyan rossz fej! - micsoda dícséret! Aztán hozzátette:
- Mennem kell, Rick már vár. - azzal elköszöntünk, és már ment is. Így már azért valamivel jobb hangulatban pakoltam vissza a könyveket a polcra és fogtam hozzá a házimhoz.