-Mama, mondd, hol van a papa? Visszajön még hozzánk valaha?- Armande, a kislány édesanyja nem felelt. Már régóta tudta, egyszer szembe kell néznie az igazsággal, és elmondani lányának mindet, úgy, ahogy valójában történt.

Armande mégis hallgatott, még mindig nem tudott megszólalni. Felállt, megkerülte a kis kandallót, ami a melegnek, és a fénynek egyetlen forrása volt a komor családi fészekben.

Elgondolkozott. Azokra az időkre gondolt, mikor még férje is velük volt. Milyen boldogok is voltak, nem gondolták, hogy elszakíthatják őket egymástól. Minden este együtt vacsoráztak a pislákoló gyertya fényében.

Ma már ilyesmire nem futja.. Anya és lánya, egyhangúan élnek a kis vidéki házban.

Kevés étel került került asztalukra, gyakran több hetes száraz kenyérnek is örültek.

-Mama, nem mondod el, igaz?- kérdezte a kislány, Armande pedig visszaült a székébe, és lepörgött előtte egész eddigi élete.

 Tíz évesen felvették a Beauxbatonsba, ahol sokáig semmi más nem létezett számára, csak a varázslás szépsége, no, és a barátok. Aztán, mikor a hatodik évét kezdte az iskolában, megrendezték a varázslóvilág legnagyobb versenyét, a Trimágus Tusát. Armande az elsők között jelentkezett tanárainál, és hamarosan azon kapta magát, hogy a Roxfort falai között áll. Már mindenki leült a négy asztal valamelyikéhez, csak ő maga nem tudott dönteni. A Roxfort igazgatója már megkezdte ünnepi beszédét, mikor Armande pillantása a mardekárosok asztalára esett. Egy pillanatig habozott, majd minden bátorságát összeszedve, magabiztosan indult el a kiválasztott asztal felé.

Mikor leült, fülét egy róla szóló beszédfoszlány ütötte meg.

-Nézzétek, hogy idetolta azt az idióta francia képét! Talán másik asztalnál nem volt hely?

Armande lesütötte a szemét, és hozzálátott az evéshez. Fel sem nézett, míg el nem érkezett a Tusa hivatalos megnyitója.

A Tűz Serlege először a Durmstrang bajnokának nevét dobta ki. Csend volt az egész teremben, míg Dippet Professzor, a Roxfort igazgatója fel nem olvasta a nevet.

-Alex Taylor.

Egy fiú állt föl a Griffendél asztalától, és hatalmas éljenzések közepette elvonult a három bajnok számára előkészített szoba felé.

Ekkor a süveg kidobta a következő nevet.

-Armande Le Vieux.

Armande pár pillanatig ülve maradt, félt, vajon mit fog szólni a sok diák, ha meglátják. Nagy levegőt vett, és szinte úgy futott be a helyiségbe, ahová nemrég Alex is bement.

Pár perc múlva megjelent a Roxfort bajnoka is.

Mikor Armande ránézett alig kapott levegőt. Az a Mardekáros fiú volt, aki az asztalnál olyan kegyetlenül beszélt róla társainak.

-Szóval Ti lesztek a vetélytársaim?- kérdezte a fiú.- Én Matthew Malfoy vagyok.- Ekkor Armande-ra nézett.

-Jól döntöttél, amikor a Mi asztalunkhoz ültél le.

Armande nem felelt. Nem értette, most miért beszél vele ilyen kedvesen az a fiú, aki az előbb olyan kegyetlenül megbántotta. Ezt a gondolatot elhessegette, és úgy döntött, kedves lesz a fiúval.

-Köszönöm! Én Armande Le Vieux vagyok.

                                                                    -

Hamar eltelt az egy év, és Armande azon kapta magát, hogy a harmadik próbán van, pár lépéssel a győzelem előtt. Lassan indult el a kupa felé, amit a győztesnek ki kellett vinni a Tiltott Rengetegből, ahol sok varázslény őrizte. Ekkor lépteket hallott a háta mögött. Érezte, hogy Matthew közeledik, és, hogy a fiú bármit megtenne a győzelemért. Ezt már az első nap közölte vele, és Alexal. Armande lassan megfordult, és Matthewra nézett. Sokáig álltak így, mire megszólalt a fiú.

-         Na, mire vársz, fogd a kupát, a tiéd!

A lány alig hitt a fülének. Érthetetlen volt a számára, hogy az a fiú, aki mindennél többre tartotta a hírnevet, most csak így elszalaszt egy remek lehetőséget hogy az újságokban megjelenjen a neve, és a világról alkotott nézetei. Armande lassan felemelte a fejét, és a fiúra nézett.

      -    Ugyan, Alex, tudom, milyen fontos ez neked! Igazából, csak kicsivel érkeztem előtted, és nekem ez igazán nem lényeges! Tőlem nem tudná meg senki, hogy.. Hiszen nincs mit megtudniuk, a győzelem téged illet! Véletlenül értem ide elsőnek!

Matthew arca először felragyogott, nyilván, elképzelte, ahogy kiér az erdőből, kezében a kupával. Aztán lesütötte szemét, és olyat tett, amit azelött soha nem képzelt magáról. Magához ölelte Armandeot. Először várta, hogy a lány kibontakozzon az ölelésből, és elinduljon a kupáért. Azonban nem ez történt, Armande viszonozta az ölelést, megpecsételve sorsát. Félrehúzódtak a kupától, és a fák takarásában forrón megcsókolták egymást.

Így történhetett az, hogy Alex nem vette észre őket, és így Ő ragadta meg a kupát, vele együtt pedig a győzelmet.

Matthew vette észre először, hogy a győzelem nem övék. Kicsit félt apjától, hogy mit fog szólni, ha meglátja vesztesen. Azt már az első pillanatban eldöntötte, a körülményekről nem beszél senkinek.

Magának is alig ismerte be, hogy beleszeretett ebbe az olyan gyerekes, mindig vidám francia lányba. Hátra simímott egy fürtöt Armande éjfekete hajából, majd gyengéden eltota magától, karon fogta, és úgy mondta:

-         Armande, Alex elvitte a kupát. Én nem bánom, hogy így történt, ne bándd te se! Most pedig induljunk, kint már várnak ránk.

Kifelé nagyon könnyű útjuk volt, a kupa helyén két térkép tűnt fel, és a különböző lények is eltűntek. A verseny véget ért.

Mikor kiértek, őket is hatalmas taps fogadta. Matthew apja a közelben várakozott. Talán Ő volt az egyetlen, aki nem volt boldog. Fia arcán egy apró mosolyra lett figyelmes, de okát nem értette.

-         Fiam, minek köszönhető hatalmas örömöd?! Hiszen vesztettél! Az én családomban veszteseknek nincs helyük!

Matthew lesütötte a szemét, és úgy döntöt, mindent elmond apjának.

-         Apa, tudom, és nagyon szégyellem, hogy a győzelem nem az enyém lett. Ami pedig a boldogságomat illeti… Látod azt a lányt? Armande Le Vieux, a Beaunxbatons bajnoka. Szeretném megkérni a kezét, vele akarom leélni az életemet.

-         És aranyvérű legalább? A nagy varázslók nem így szoktak házasodni!- felelte Mr. Malfoy kimérten, minden szót jól megnyomva, remélve, evvel jobb belátásra bírhatja fiát.

Matthew azonban hajthatatlan volt, és apjával mit sem törődve futott Armandehoz, és ujjára húzta azt a gyűrűt, amit már hetek óta talárja zsebében hordott, és amelyet kezdettől ennek a lánynak szánt.

Ekkorra már egy kisebb tömeg gyűlt össze körülöttük, mindenki érdeklődve figyelte az eseményeket. Mr Malfoy egy ideig távolról nézte fiát, akit eddig méltónak tartott családja nevéhez… Most azonban már semmiben sem volt biztos, elvégre Matthew megtagadta a parancsát egy lány miatt.

                                                                     -

Az esküvő után Armande és Matthew Párizsba költözek, és ott éltek, jóban, rosszban, együtt.

Késöbb két gyermekük született. Lucius, aki mindenben apjára hasonlított, és Claude, aki olyan volt, mint Armande. Boldogan éltek, nem számlálva a napokat, és nem törődve semmivel. Az idő gyorsan haladt, és egyszer csak azon kapták magukat, hogy fiuk, Lucius már első évfolyamos a Roxfortban. Igen, a Roxfortban. Matthew kívánsága volt, hogy fia az Angliai varázslóképző tanítványa legyen. Mivel Lucius mindenben olyan volt mint apja, ostobaság lett volna egy franciaországi iskolába küldeni. Armande fájdalmasan vette tudomásul, hogy fiukban semmi sincs belőle. Ez már egészen fiatal korában megmutatkozott, mikor Angliába utaztak.

Nehéz volt ezekben a napokban egy családnak lenniük. Egy fiú, aki már születésétől elvágyódott hazájából, egy férfi, aki feleségéért még hazáját is elhagyta. Armande volt a legboldogabb, neki minden itt volt. Azok, akiket szeretett, és a hazája.

Idővel a dolgok egyre rosszabbá váltak. Lucius Angliában tartózkodásával Matthew honvágya is megnőtt, olyannyira, hogy nagyon beteg lett, betegsége a sírba vitte. Utolsó kívánsága szerint szeretett Angliájában temették el.

                                                                          -

Ezek után a kis család élete nagyon megváltozott, a falak közé belopózott a bánat, a pótolhatatlan veszteség tudata. Armande sokáig gyászolta férjét, sírjához azonban sosem tért vissza. Lucius bánatában a fekete mágia felé fordult, és azon igyekezett, hogy apját életre keltse. Hosszú, könyvtárban töltött hónapok után, elindult a varázslók temetője felé, ahol apja nyugodott. A sírhoz érve összeszedte minden bátorságát, és ezt monda:

-         Visszahozlak apa, te hozzánk tartozol!

Elővette varázspálcáját, szembe fordult a sírral, és elkiáltotta magát:

-         Vita Ritornate!

Bűz csapta meg az orrát, futott volna, el innen, minél messzebb. De nem tehette, a szeretet nem engedte elmenni.

A föld megremegett, és egy csuklyás, sötét alak közeledett Lucius felé. A fiú rögtön észrevette, hogy a közeleső lény a föld felszíne felett siklik. Hírtelen rájött, egy dementor közeledik felé! Futott volna, de még mindig nem tudott, valami itt tartotta, nem engedte el a sír, és az árny közeléből.

Egy dolog azonban teljesen elkerülte Lucius figyelmét. Hogy nem tűntek el belőle a boldog érzések, és félelem se férkőzött szívébe.

A dementor egyre csak közeledett, mígnem odaért a sírhoz, ahol Lucius is állt. Hörgő hangon megszólalt:

       -     Fiam, vissza hoztál az életbe, de élő halott lettem. Gyere vissza velem Franciaországba, ott még talán boldog lehetek, dementorként is…

Lucius és Matthew azonnal elindultak Párizsba, az otthonuk felé, ahol azonban semmit nem találtak, csak egy cédulát, Luciusnak, az új lakhelyük címével. Hamar megérkeztek oda is, és beléptek a kis házba.

Ott, Armende éppen befelyezte eddigi élete történetének elmesélését.

Armande, és Claude se érezték, hogy dementor van köztük, csak azt látták, Matthew élő halott lett. Armande ezzel mit sem törődve rohant férje felé, karjaimba vetette magát, és megcsókolta…

Matthew tudta, és akarata ellenére ölte meg feleségét a híres dementor csókkal.

Most hát mindkettejük sorsa beteljesedett, nem halhatnak meg, de nem is léteznek igazán. A szeretet ölte meg őket, és hagyott magára két gyereket, akik tehetetlenül, egymásra utalva, most már örökre Franciaországban fognak élni