Elhagyott temetõben magányos halálfaló,
Fejében gondolatok kavarognak, mint télen a hó.
Õ már egy kínnal teli, sötét világba csöppent,
Vidámságon, boldogságon már nem töpreng.

Szívébe beledöfték a lelki sebek tõrét,
Reménytelen álmok sava mardossa bõrét.
Áldozatok sikolyát viszi hírül a szél.
Bûnbánat. Ez tölti el most lelkét.

Kegyetlen gaztettek súly alatt roskadozik válla.
Vajon miért öröm másoknak a sárvérûek halála?
Az egoista, a szívtelen csak magának él,
Nem érti meg õ, miért fontos a szó; aranyvér.

Nem értette, bár mégis ez volt szent jelszava,
De most, hogy mindennek vége, mit ér vére aranya?
Bemocskolódott népek, emberek, vérek.
Itt a vége. Elszáll az élet.