Sötét este volt. Az esõ úgy kopogott a pókhálóval beszõtt, sok mindent megélt Black-kúria ablakain, mintha kegyetlen ujjak dobolnának rajta, csak hogy még nyomasztóbbá tegyék az így is keserû hangulatot.

A lefelsõ emeleten, a padlászoba piszkos, repedezett ablaka elõtt egy fekete hajú nõ állt. Hosszú, seprûs szempillái alatt könnycseppek csorogtak le szép, fiatal arcába. Kísértetiesen hasonlított egy másik nõre, aki hajdan a család büszkesége volt. Igen! Bellatrix Black volt valaha az egész rokonság kedvence. Büszkék voltak rá, hogy nõ létére halálfaló lett, ráadásul egy igen megbecsült halálfaló.

De az egyik húga, akit rég elfelejtettek, csak egy szürke kis árnyék volt mindenki szemében. Rose Black-et mintha kiírták volna a nemes és nagy múltú Black-család aranykönyvének lapjairól.

"Nem igazság! Bella semmivel sem volt különb nálam!"-kavarogtak dühös áradatként Rose gondolatai-"Õt elismerték." Pedig Én is halálfaló voltam!!!-utolsó mondatát már üvöltötte. Üvöltötte, de úgy, hogy a lakatlan ház elhagyatott falai között tõrként hasítottak át ingerült szavai.
-Valami baj van, Úrnõm?-dugta be lapátfülekkel keretezett csúf arcát Sipor, a házimanó. Látszott rajta, hogy szinte a vén házzal együtt öregedett, mert aszott kis testén csak úgy csüngött az a rongy, amit viselt.

Baj?BAJ?!-visította Rose-Takarodj innen te büdös kis rabszolga!!!
Ezzel egy hatalmasat rúgott abba az egyetlen élõlénybe, aki rajta kívül a házban élt.

"Ez a kis nyomorult...hogy mer zavarni?! Egyedül kell lennem egy hatalmas kastélyban! Nem érti, mekkora kín?! Hogy is érthetni, hiszen csak egy házimanó...Mindenki meghalt. Mindenki, akit szerettem. A családom, a halálfalótársaim...Mind egyszerre, egy szörnyû csatában. Csak Én éltem túl. Engem nem vakított el a gyõzelem vágya. Talán azért élek még. Bellatrix, Regulus és apám, csakúgy, mint Én, halálfalók voltak. Hõsiesen küzdöttek a Sötét Nagyúr oldalán, de mégis elvágták életük fonalát. Apám, Pollux Black a Nagyúr régi barátja volt, szóval természetes, hogy csatlakozott a sárvérû-ellenesekhez. Regulust, az unokaöcsémet is õ gyõzte meg. Idõsebb nõvéremnek, Andromedának is ezt a sorsot szánta, de õ visszakozott. A bolond! Inkább átállt mugli-pártinak. Bezzeg Bellatrix! Kihallgatta, amint apám bolond nõvéremet gyõzködi. Amikor Andromeda kirohant, máris lecsapott apánkra, hogy bejelenthesse: kész életét is feláldozni a nemes oldal érdekében! Én felkerestem magát a Nagyurat. Õ maga tanított! Õ, aki annyi nagy tettet vitt véghez! De mint mindig, most is Bella aratta le a babérokat. Vele apánk foglalkozott nap, mint nap. Végül, mikor megítélése szerint mindent megtanult, elvitte a Sötét Nagyúrhoz. Bemutatta neki. Igaz, Bella megnyerte magának a Nyagyúrt, de az azt mondta apámnak: Bella a nyomomba sem érhet. Ezen a ponton azt hittem, kitagadnak. Apám nagyon dühös lett rám. Hogy mertem bármiben is jobb lenni, mint a kis Bellája?! Naphosszat üvöltött, majd egy dühös pillanatában elküldött otthonról. Szerencsére tudtam, hova menjek. Az Én Nagyuramhoz vitt az utam. Rabastan Lestrange-dzel, Walden McNair-rel, Rookwooddal és természetesen urunkkal együtt ott laktam a Denem-házban. Muglicsaládokat irtottunk ki és varázslókat kínoztunk. Néha a Mágiaügyi Minisztériumba is "benéztünk", hogy imperius-átokkal minél több halálfalót toborozzunk. De egy szörnyû napon bekövetkezett az a nap, amit még legborzalmasabb rémálmunkban sem gondoltunk:a Nagyúr odaveszett. Legalábbis azt hittük. A kis Pottert akarta elintézni egy jóslat miatt. Engem bízott meg a feladattal, hogy kihallgassam Dumbledore beszélgetését egy jósnõvel. Sajnos kidobtak a kocsmából, így nem sikerült teljes egészében lefülelni a jóslatot, amellyel akár az aranyvérûek örökre gyõzedelmeskedhetnek a mocskos sárvérûek fölött. De legyõzte egy nyomorult kölyök! Drága nõvéremet és még egy csomó társamat bedugták Azkabanba. A többieknek-köztük nekem is-sikerült elbújdosni, de a legtöbben azt hazudták, hogy nem önszántukból lettek azok, amik. Számomra nincs gyûlöletesebb emberfajta az olyan halálfalónál, aki kegyelmet könyörgött ki magának!"

Rose ezen elmerengve hatalmasat bokszolt a falba. Meg se érezte a vérzõ sebet, annyira dühös volt.

"De tizennégy év gyötrelmes várakozás után, végre tanúi lehettünk Nagyurunk újjászületésének! Visszatért közénk. Egy évvel késõbb már az egész varázslótársadalom tudott a történtekrõl. Persze mindenkit riadóztattak. Azt a felhajtást! Magam is tanúja voltam egy ilyen beszélgetésnek. Végeztem mindkettõvel. Nem voltam rá kíváncsi, hogyan nyafognak...

Végül elérkezett a csata ideje, amirõl senki se tudta, hogy ilyen végzetes lesz. Az elsõ áldozat Dolohov volt. Õt követte Mulciber, Rookwood és a többi pojáca. Potterral is végzett a Sötét Nagyúr. Apám, Bellatrix és Regulus is meghaltak. Hárman maradtunk már csak: Én, a Nagyúr és Dumbledore. Dumbledore egy halálos pálcasuhintással végzett az Én urammal. Hatalmasat visítottam, majd el is ájultam. Dumbledore bizonyára azt hitte, hogy engem is ért a zöld sugárnyaláb, de tévedett. Másnap ugyanott ébredtem. A Roxfort udvara kihalt volt. Felkeltem és kábultan hazatértem.

Azóta is itt bujdosok, mint egy alávaló kis pondró. Már bánok mindent, amit életemben tettem. Inkább haltam volna Én is hõsi halált!"

Rose letörölte könnyeit, odalépett egy ósdi szekrényhez, kivett belõle egy kis lila folyadékot tartalmazó fiolát majd visszasétált az ablakhoz. Kinyitotta az apró üvegcsét és egy hajtásra kiitta a tartalmát.

"Most már vége. Vége mindennek."