A muglik számára az értettségi a próbatétel. Nekünk, varázslóknak talán a RAVASZ. Már aki eljut odáig. Az én "érettségim" azonban kissé korán és elég rendhagyóan zajlott. Halálfaló vagyok. Hogy mióta? Nos, úgy két napja.

Gondoltam, elmondom, hogy is megy ez nálunk.
November második felében kezdődött az egész. Dumbledore hazaengedett egy időre, mert a nagyanyám meghalt, anyám pedig idegösszeroppanást kapott. Családunkban nyílt titok évek óta, hogy apám a Sötét Úr híve. Ennek ellenére nem egy veszélyes ember, enyhén alkoholista, paranoiás és képtelen arra, hogy bárkiben tiszteletet ébresszen. Talán pont ez a baja, hogy "nem veszik komolyan". Aznap éppen "haragban voltunk", ami annyit tesz, hogy nem szóltam hozzá. Anyám mindig mondja, milyen szívtelen vagyok, bármeddig kibírom így. Egyszercsak azt vettem észre, hogy néz. Mármint az apám. Nyugtalanítóan furcsán nézett rám, idegesített.
- Mi van? - förmedtem rá barátságtalanul.
- Semmi. - felelte, de továbbra is nézett. Még csak fel se csattant, hogy hogy beszélek vele.
- Jó, ha egy bocsánatkérést akarsz kicsikarni, ám legyen: bocsánat! - mondtam, mert már tényleg nem bírtam elviselni.
- Rendben, kislányom, tudod, hogy nem szeretek haragban lenni veled. - mosolyodott el. Azért mindig én voltam a szíve csücske, már ha van neki olyan.
- Arra gondoltam, nem ártana javítani a kapcsolatunkon. - folytatta kisvártatva. Mintha csöppet zavarban lett volna, már majdnem megsajnáltam, de lövésem sem volt, miről beszél.
- Milyen kapcsolatunk? - értetlenkedtem.
- Hát az az izé...apa-lánya kapcsolat. - Ne már, az apámnak lekizhetnékje van?
- Mire akarsz kilyukadni? - erre közelebb lépett és fojtott hangon felelt:
- Beszállhatnál a "családi vállalkozásba".
- Mi? Hogy én? - hirtelen nem is tudtam, mit mondjak, erre nem számítottam. Valami olyasmit válaszoltam, hogy még alszom rá párat. Furcsa, de ez eddig eszembe se jutott. Mardekáros vagyok a Roxfortban, méghozzá vérbeli mardekáros. Sosem haverkodtam "házon kívül", még a gondolat is émelyít. Ennek ellenére nem érzek különösebb elhivatottságot a sötét oldal felé. Apám igazi szolgalélek, neki kitűnően megfelel, hogy egy nála hatalmasabb ember parancsait lesse. Én viszont rosszul tűröm a korlátokat.
Mérlegelni kezdtem. Mi jó nekem abban, ha beállok halálfalónak? Apám elégedett lesz, ez nem hat meg túlságosan. Hogy a Nagyúr pártfogásába vesz? Hülye lennék egy pillanatra is megbízni benne. Tartozom valahová. Ez nem érdekel, a magam útját járom. Legalábbis szeretném azt hinni. És ha nem állok be? Soha nem viszem semmire. Mindig én leszek a kirekesztett, a gonosz, a közellenség. A magányos farkas. A Nagyúr engedne kibontakozni. Talán még segítene is, elvégre neki is csak jó, ha ügyes szolgája van. Szolga. Na igen. Ha nem akarnám olyan véresen komolyan venni saját magam, nevetnék. A Becsvágy győzött. Vajon a nagy Mardekár Malazárt is ez vitte a sírba?

November 21. este 11 óra 55 perc.
Hoppanáltam. Egy pillanattal később érkeztem, mint apám. Tudom, illegális, de érdekeljen? Temető. Jeges szél söpört végig a régi sírok és kripták sorain, mint a Halál lehelete. Jellemző. Megálltam volna a feliratokat nézegetni, de nem késlekedhettünk. Apám fontoskodva sietett előre, ő már jól ismerte az utat. Egy hatalmas, réginek tűnő, dísztelen kripta bejáratánál álltunk meg. Bementünk, apám magától értetődő természetességgel kerülte meg a poros kőkoprosót, és a szemközti falhoz lépett. Elővette a pálcáját és mormogott valamit, gondolom, szándékosan úgy, hogy ne értsem. A fal eltűnt, mögötte egy keskeny lejárat vált láthatóvá, meredek kőlépcsőkkel. Fáklyát sehol sem láttam, mégis gyenge fény uralkodott odalenn. Temető, titkos kazamaták, pinceszag, félhomály...micsoda hatásvadászat! - gondoltam, amint egy hármas elágazáshoz értünk. Apám felém fordult:
- Biztos vagy benne?
- Amit mondtam, megmondtam. - bólintottam határozottan. Erre ő kezével a bal oldai járat felé intett, maga pedig jobbra indult. Egy pillanatra nagy volt a kísértés, hogy mégis a középsőt válasszam. "Sík mezőben hármas út,/Jobbra, balra szertefut./A középső célra jut." Honnan jutott ez eszembe? Megráztam a fejem és bementem a bal oldali alagútba. Ennyire azért nem vagyok hülye!

Nem kellett sokáig kutyagolnom, mire egy sötét terembe értem. Már épp elő akartam venni a pálcámat, hogy világítsak, mikor hirtelen éles fény hasított a szemembe. Pislogtam néhányat, mire hozzászoktam, és körül akartam nézni, de a fény csak azt a pontot világította meg, ahol álltam. Mint egy kihallgatás - futott át az agyamon. Vallatóm is megérkezett, bár csak a hangját hallottam. Hideg, hihetetlenül hideg, könyörtelen hang.
- Hogy hívnak? - kérdezte. Halkan beszélt, hangja mégis egészen betöltötte a teret. Önkéntelenül is összerázkódtam, de csak egy másodpercre, azután furcsamód felbátorodtam. Tesztel, vagy mi? Legyen neki! - gondoltam, és így feleltem:
- Attól függ, ki szólít.
- Mestered hogy nevez?
- Még nem tudom.
- Félsz? - kérdezte, és az volt az érzésem, a vesémbe lát. Nem mintha hazudni akartam volna.
- Egyelőre nem. - halkan mondtam ugyan, de szerencsére nem remegett a hangom. Úgy láttam, egy szempár villant a sötétben, de lehet, hogy csak képzeltem.
- Mi a legsötétebb rémálmod?
- Jól alszom, nem emlékszem.
- Mondom máshogy: mitől félsz a világon a legjobban? - nocsak, türelmetlen?
- Fogalmam sincs.
- Gondolkozz! - Jó, jó, könnyű azt mondani!
- Talán a kiszolgáltatottságtól. - csend. Hülyeséget mondtam?
- Van valaki, vagy valami, amiért az életedet adnád?
- A meggyőződésemért.
- Kiben, miben hiszel?
- A józan észben.
- Mit vársz az élettől?
- Merlin-díjat nem, az biztos. - most egy kis bátorság!
- Ha én kérdeznék, válaszolna?
- Talán.
- Mire jó ez?
- Majd meglátod.
- Mindekitől megkérdi ezeket?
- Ezentúl igen. - kísérleti nyúl. Ez vagyok én.
- Mire számíthatok?
- Merlin-díjra nem. - több kérdésem nem volt. Felesleges. Mennyi ostobaságot hordtam itt össze! Csend. Én törtem meg:
- És most?
- Tovább! - erre a szóra újabb fénysugár szelte át a helyiséget, és egy ajtót világított meg velem szemben. Majdnem úrrá lett rajtam az
ismeretlentől való félelem, ráadásul még mindig az előbbi "vallatás" hatása alatt voltam. Gyorsan legyűrtem a torkomban keletkezett gombócot, és bementem az ajtón. Végülis mi történhet?

Az ajtó másik oldalára érve egy újabb sötétségbe burkolózott teremben, egy pást szélén találtam magam. Velem szemben egy fekete köpenyes, álarcos alak állt. Azonnal elővettem a pálcámat: itt párbaj lesz! Ám az álarcos úgy tűnik, nem adott a formaságokra: mielőtt bármi egyebet tehettem volna, ellenfelem pálcájából fehér fénysugár tört elő és egyenesen felém tartott. Már csak arra volt időm, hogy félreugorjak, és gyorsan kimondtam az első átkot, ami eszembe jutott:
- Petrificus totalus! - minden erőlködés nélkül kivédte, és (furcsán ismerős) dörgő hangon így szólt:
- Imperio! - na nem! Ezt nem hagyom! Már éreztem azt a bizonyos bizsergést, már hallottam fejemben a parancsot: "Add fel!", és hihetetlenül dühös lettem. Apám révén volt már dolgom az Imperius-átokkal, tudtam, hogyan kell legyőznöm, haragom még segített is ebben.
- Capitulatus! - kiáltottam, mire a fekete alak pálcája a kezemben landolt.
- Most pedig fejezd be, amit elkezdtél! - parancsolta ugyanaz a rémítően embertelen hang, amely néhány perce még kérdéseivel gyötört.
- Stupor! - mondtam erre, holott pontosan tudtam, mit vár tőlem. Nem végzek valakivel úgy, hogy még azt sem tudom, kicsoda! Odaléptem vesztes ellenfelemhez, és egy mozdulattal levettem róla a maszkot.
- Öltem volna meg az apámat?! - kiáltottam dühösen a semmibe, de nem kaptam választ. Helyette egy másik ajtó nyílt ki, én pedig kénytelen-kelletlen bementem rajta. Apámat ott kellett hagynom, valami az súgta, ha felébreszteném, azzal tényleg kihúznám a gyufát.

Még egy sötét szoba. Kezdett elegem lenni ebből az egészből, émelyítően nevetséges volt. Odasétáltam, ahol a helyiség közepét sejtettem, és megálltam. Aztán vállat vontam és így szóltam:
- Lumos! - ahogy pálcám halvány fénye megvilágította a termet, észrevettem, hogy körülöttem szabályos körben feketeruhás, maszkos alakok álltak: a halálfalók. Remek. Mostmár talán megkapom azt az átkozott Jegyet, és mehetek haza. A kör egy helyen szétnyílt, és egy magas, szintén fekete taláros férfi lépett be rajta, álarc nélkül. A legborzalmasabb arc, amit valaha láttam. Lehet, hogy ezentúl tényleg lesznek rémálmaim: azokat az iszonytató, vörös szemeket és a kegyetlen, eltorzult vonásokat fogom látni. Lassan körbejárt, és alaposan szemügyre vett. Végül jéghideg hangján kimondta rám az ítéletet:
- Elkényeztetett, naiv, ostoba gyermek vagy. - megrándult az arcom. Te meg egy hatalommániás, egoista, besavanyodott diktátor. - gondoltam.
- Mindazonáltal ezek a hibák helyrehozhatók, s apádnál biztosan többre viszed majd. - Te pedig pontosan úgy végzed, mint az az elmebeteg mugli mészáros, az a Hitler. Szeme fenyegetően villant. Persze, hogy tudta, mit gondolok.
- Még mindig biztos vagy benne? Óvodásokra nincs szükségem. - Csak marionettfigurákra. Bólintottam:
- A döntést már meghoztam.
- Térdelj le! - fél térdre ereszkedtem, ő megfogta a bal csuklómat, és felhúzta a talárom ujját. Érintése, akár egy halotté. Pálcáját egy pontra szegezte a karomon, és mormogott valamit. A fene figyelt rá, csak túl akartam lenni az egészen. Karomba égető fájdalom hasított, halkan felszisszentem, tekintetem Mesterem arcára tévedt, amely most gonosz, dialdalittas, örömtelen vigyorba torzult.

Hazaérve némi megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy apámmal minden rendben van. Hajnalodott, de nem bírtam aludni, karomon még mindig égett a Sötét Jegy. A koponyát nézegetve azzal szórakoztam, hogy különböző emberek vonásait képzeltem rá. Reggel lett, felöltöztem és lementem a nappaliba. Leérve meglepetten láttam, hogy szüleim rám vártak. Persze, ma vagyok tizenhat! Anyám határozottan jobb színben volt, kis csomagot adott át. Nem szólt ugyan, de halványan elmosolyodott. A dobozka egy merengőt rejtett. A nagyanyámé volt. Majdnem tényleg meghatódtam. Megöleltem anyámat. Apám tőle is túlzott ünnepélyességgel adta át, amit nekem szánt:
- Boldog születésnapot, kislányom! - árnyalatnyi megilletődöttséggel nézegettem a fekete, csuklyás köpenyt és a hozzá tartozó maszkot. Tekintetem apám büszkeségtől csillogó szemeivel találkozott, miközben anyám csendesen elsírta magát.