Itt ülök magányosan a konyhában, és a múlton merengek, mintsem a tetteim következményeit mérlegeljem… Emlékszem mikor még nem tartoztam „Uram” szolgálatába. Olyan felhőtlen volt még az élet annak ellenére, hogy tudtam ő már halálfaló. Hiába kérlelt én beálltam közéjük, hogy még többet lehessek vele. De valahogy döntésem következményei nem azok voltak, mint szerettem volna. Volt valaki, akinek ezentúl engedelmességgel tartoztam. Teljesítenem kellett parancsait bármik is legyenek azok. És persze ölnöm kellett, mert ha nem teszem engem ölnek meg. Egyre kevesebbet láttam Kedvesem. Voldemort mindig titkos küldetésekre küldte őt, én meg egyre többet lettem Voldemort közelébe rendelve, akkor még magam sem tudtam az okát. Ha tudtam volna fejvesztve futottam, volna Dumbledorehoz, nyíltan megtagadva „Uramat”. De nem tettem. Majd jött a szörnyű hír. Kedvesem halott. Iszonyatos fájdalom és űr töltötte be a lelkem. És mint azt Voldemort várta, a karjaiba kergettem magam, azzal, hogy vigaszra volt szükségem. Ha tudtam volna, hogy az egész arra megy ki, hogy gyereket szüljek neki. Egy utódot, aki átveheti majd a helyét. De mint sok mindent, ezt sem tudtam. És a következmény meg is lett. Terhes lettem. Eleinte örültem a dolognak, de rájöttem, nem fogják hagyni, hogy felneveljem, elveszik, és érzéketlenné teszik, hogy méltó örökös lehessen. Nem hiába jártam valaha a Griffendélbe, máris lehetséges szökési terveimen törtem a fejem. Vártam az utolsó pillanatig, majd mikor éreztem, beindul a szülés én nem a Szent Mongoba mentem, mint kellett volna, hanem Roxfortba, Ott szültem meg kislányom, akit az igazgató gondjaira bíztam. Akinek elmondtam mindent, amit csak tudtam. Cserébe csak egy dolgot kértem, a lányomat Tere-t egy szerető család nevelje föl, úgy ahogy azt megérdemli, és soha ne tudja meg, kik is a szülei.
Két napja tértem haza, és ez idő alatt csak azon gondolkodtam, hol szúrtam el az életem. Álmaimban rémeket láttam, minden egyes zörrenésre összerezzentem. Ahogy telt az idő úgy nőtt bennem a halálfélelem és az aggodalom Tere miatt. Mi lesz, ha Megtalálja? Vajon tényleg szerető családja lesz, olyan amilyet én, nem adhatok meg neki? Ezt a gondolatot mindig elvetettem, tudtam Dumbledoreban bízhatok. S most? Érzem már nincs sok hátra és felkeres. Talán eddig csak várt, hogy vissza mennyek. De persze ezt nem tettem, nem is fogom. És most eljön leszámolni, bosszút állni, amiért elvittem a lányát, nem ez nem jó szó, csak azért jön, mert az utódát vittem el. Olyan gyarló kötelék nem érdekli, mint a vér, nem ő csak az utódot látta a gyerekben, nem a lányát.
És lám, már meg is jött. Vagy ez megint csak a paranoia, ami rám tör?
Nem ez nem az. Bár az lenne, akkor most nem látnám dühtől tajtékzó arcát és vörösen izzó szemeit. De látom és tudom nincs mit tennem. Már csak a kín és a vallatás választ el a kegyes haláltól, de vajon meddig tart majd?
-Hol a lányom Rebecca?
-Meghalt.- felelem, magabiztosnak tetsző hangon. De ez csak az álca, térdeim remegnek, mint a kocsonya, bár a talár jótékonyan álcázza félelmem.
-Ne nézz hülyének, Rebecca. Tudom, hogy él. Nem tudsz becsapni, érzem, hogy félted. Ki vele hol van?
-Halott!- mondtam eltökélten.
-Curcio!
Kínok közt vergődve ordítottam. Még soha nem éreztem ilyet, eddig sikerült ezt elkerülnöm, de tudom, most többet kapok majd, mint eddig bármelyik halálfaló. De a kín nem szűnik, egyre jobban átjárja testem. Már a gondolataimat is befolyásolja, már azt is elmondanám hol a lányom, csak legyen már vége. Amint megszűnt a varázs, egyből kitisztult a fejem. Tudtam, hogy a kín elveheti az eszem, de nem sejtettem, hogy ilyen hamar. Eltökéltem, hogy soha többet nem inoghat meg a tudatom, inkább haljak bele a fájdalomba, mintsem eláruljam a gyermekem.
- Nem értettem az előbbi válaszodat. Hogy is mondtad?
- Azt mondtam halott, számodra halott.
- Curcio!- hangzott a felelet.
És megint rám tört a fájdalom, mely most még erősebben járta át a testem, mint előtte.
A kín halk nyöszörgést csikart ki belőlem, míg én tudatom és gondolataim tisztántartására koncentráltam. És sikerült. Az átoknak vége szakadt, de a kín most sem szűnt meg, csak tompult. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig.
-Hol van, Rebecca?
- Inkább a halál, mintsem elmondjam neked.
-Rossz válasz. Curcio!- tajtékozta, dühvel átitatott hangja.
A szenvedés megint villámként hasított belém. Az érzék szerveim is eltompultak, nem éreztem semmit, csak a kín tudata volt, az ami elhitette velem, hogy még mindig fáj mindenem, pedig már rég megszakadt az átok.
De annak ellenére, hogy láttam magam előtt a leeresztett pálcát, a kín nem enyhült.
Ezt már nem bírtam. Hihetetlen gyorsasággal süllyedtem a mélységbe, ahol csak a feketeség és az üresség vett körül. Egy sötét ráccsal szegélyezett kis lyukban tértem magamhoz.
Sötét volt. A szemem csak lassan szokta meg a sötétet. Nem tudtam, hol vagyok, és mit keresek egyáltalán ezen a helyen. Egyvalamit éreztem csak a testemet átjáró rémisztő hideget. Hirtelen törtek rám rémisztő emlékeim egy hörgő hang kíséretében. Már tudtam, hol vagyok, Voldemort tikos kis celláinak egyikében. Én még soha nem voltam itt lent, de hallottam már róla. Innen élve még soha senki sem került ki. Majd megint a szörnyű emlékek. Melyek soha nem szűntek meg. Végig kisérték álmaim, gondolataim, érzelmeim. Semmi más csak a szenvedés, a magány és reménytelenség tudata vegyült, halni akarásommal. De nem halhattam meg, mindig kaptam annyi ételt, mely a létszükségleteim kielégítették. Ha nem ettem, akkor belém tömték. Voldemort parancsára nem halhattam meg. Élvezte a szenvedésem, melyet minden egyes látogatásánál, nem mulasztott volna meg tudtomra adni. Ilyenkor nem csak lelki, de fizikai fájdalmakat is túl kellett élnem, ami megint csak nem volt könnyű, pedig szívem mélyén már csak a halált vártam, de úgy nehéz meghalni, ha az ember minden mozdulatát követik. És így teltek-múltak a napok, a hetek, majd az évek.
Az idő csak rohant, soha nem lassított, fáradhatatlan ütemben haladt tovább. De engem legyőzött. Elvesztem nem bírtam már tovább. Az ég meg bocsátott, és meg hallgatta imám.
Egyik este lázálmomban melyet betegségeim okoztak, a hidegnek és a piszoknak köszönhetően, végre elért a halál. Mely nem kegyetlen volt, mint oly sokan gondolják. Nem a halál számomra a megváltás volt. Egy menedék, ahol soha többet nem kellett szenvednem.