Connor Hunter jobban járt volna, ha soha nem születik meg. Keserves kínok közt jött a világra egy elhagyatott londoni sikátorban, rövid úton egy szemetesben kötött ki. Nem kellett az anyjának. Az ilyen csecsemőknek általában két lehetőségük van a jövőjükre nézve: 1, meghalnak mielőtt megtalálnák őket; 2, megtalálják őket, és árvaházba kerülnek. Connor Hunter még az első lehetőségnél is rosszabbul járt. Az anyja nem csak hirtelen elhatározásból hagyta a szemetesben, előre megegyezett egy ismeretlennel, aki renget pénzt ígért a fiúért.

Így került Connor Voldemort nagyúr, a halálfalók urának szolgálatába. Voldemortank már szinte az egész varázslóvilág behódolt. Connor szolgálatba helyezése volt az első lépése a mugli világ meghódításának érdekében. Voldemort mindössze kíváncsi volt mennyit bír egy egyszerű mugli gyerek.
Connor sokat bírt, meglepően sokat. Hamar kialakult a „védekező rendszere” a curciatus átok ellen, és hamar megtanulta mit tegyen, ha Voldemort, vagy a Halálfalók másokat kínoznak. Mindkét esetben ugyanúgy viselkedett: kizárta agyából a külvilágot, minden zajt, minden képet, minden szagot. Ilyenkor mindössze nagy feketeséget látott, fülében, pedig egyenletes morajlást hallott. A kérdés az, hogy Connor vajon miért nem egy illatos, virágokkal borított, zöldellő mezőt, vagy más idilli képet képzelt el. Erre nagyon egyszerű a válasz, Connor sose látott hasonlót. Nem találkozott mással, csak borzalommal, kínnal, gyűlölettel.

A legnehezebben azt viselte, mikor Voldemort másokat kínzott, és neki azt végig kellett néznie. Egyszer Voldemort egy embert olyan brutalitással gyötört, hogy még Connor sem tudta száműzni agyából a látványt és az üvöltéseket. Ekkor csukott szemmel, be fogott füllel toporzékolni és sikítozni kezdett. Ennek meg volt az eredménye, Voldemort egy egyszerű adava kedvarával véget vetett az áldozat életének, ez után azonban Connort vette elő.
– Figyelj jól, Hunter! – suttogta Voldemort a legrémisztőbb hangján – Ha én azt akarom, hogy nézd, hogyan kínzok egy embert, akkor nézed. Megértetted?
Connor riadt szemekkel bólintott, sohasem szólt egy szót sem, a Halálfalók némának gondolták. Sőt, többen azt fejtették, hogy esetleg valami baj van az agyával. Voldemort azonban tudta, hogy teljesen normális, és talán beszélni is tudna, ha akarna, az élete tette olyanná, amilyen lett.
– Curcio! – kiáltotta. Connor ugyanúgy reagált az átokra, mint máskor, földre rogyott és egész testében remegett, nem sikoltozott. A fejében nem volt más, mint nagy fekete üresség, fájdalmat szinte alig érzett.

Egy nap a Főnix Rendje parányi csoportja támadást indított Voldemort és a Halálfalók ellen. A cél Connor megmentése volt, nem tűrhették, hogy egy ártatlan mugli gyermeknek kell Voldemort töméntelen haragját, gonoszságát elviselnie.

Sikerült Connort magukkal vinni. Egy varázsló család vette magához. Törődtek vele, gondoskodtak róla és szerették (talán csak azért mert tudták mennyi kínt kellet elviselnie…). Connor azonban félt a családtól, nem értette a viselkedésüket. Nem akarta, hogy hozzá érjenek, vagy megöleljék. Jobban félt a kedves családtól, mint Voldemorttól, őt már jól ismerte. Elhatározta, hogy megszökik, és megkeresi Voldemortot.

Könnyen szökött meg, éjszaka, mikor sötét volt és az egész család mélyen aludt, Connor kimászott a ház egyik földszinti ablakán. Aztán futott, futott, ahogy csak tudott, meg akarta találni Voldemortot, pedig tudta semmi előnye nem származhat belőle. Végül egy Halálfaló talált rá, aki azonnal Voldemorthoz vitte. Következett a „szokásos” kínzás, de Connor szinte örült, hogy minden úgy történik, ahogy azelőtt. Élete visszatért a régi, megszokott kerékvágásba…

Egy hűvös őszi éjjelen két Halálfaló egy nőt és egy férfit vezetett Voldemort elé. Connor felismerte őket, az a család volt, akik olyan furcsán közelítettek hozzá.
- Lám… lám –kezdte Voldemort – Hunter, nézd csak itt van a pótpapád és a pótmamád. Hát nem kedves tőlük, hogy eljöttek meglátogatni?
Connor féltette a két embert, pedig nem is oly rég még rettegett tőlük.
– Butler – fordult Voldemort a férfihez –mindig is tudtam, hogy bolond vagy. Nem értem miért pont az én „kedves kis” szolgámat akartad fiadnak fogadni.
– Meg akartam menteni tőled! – üvöltötte a férfi.
– Érdekes… tőletek megszökött, és hozzám jött vissza.
– Szegény gyereknek már annyi szörnyűséget kellett átélnie, hogy már azt sem tudja, mi az a szeretet – mondta halkan a nő.
– Igen… lehet, de mindegy. Hunter lett a végzetetek, itt az orra előtt fogtok meghalni!
Voldemort felemelte a pálcáját, és a nő felé suhintott.
- Ada…
Connor fejében gyorsan peregetek az emlékek, a nő, ahogy mosolyogva reggelit készít neki, vagy amint este jó éjszakát kíván neki és betakarja. Rájött hogy a nő és a férfi jót akart neki, nagyon jót. Voldemort nem ölheti meg őket. A zöld sugárnyaláb már majdnem elérte a nőt, mikor Connor rádöbbent mit kell tennie. Beugrott az átok és a nő közé… nem érzett semmit, a pillanat műve volt az egész, de talán ez volt élete legboldogabb pillanata…