Egy patkány egy csatornafedélen át kiugrott az utcára, és egy nagy ház felé indult.

            Az út felét maga mögött hagyva az állat hirtelen megtorpant, körülnézett, majd átváltozott emberré, és immáron két lábon folytatta útját. Így, férfiként is nagyon hasonlított egy patkányra: meglepően alacsony volt, rövid végtagokkal, és apró, vizenyős szemekkel.

            Egy nagy, régi házhoz érve újból körülnézett, majd belépett az épületbe.

            A nappali felé vette az irányt – az egyetlen szoba felé, amelyből fény és meleg szűrődött ki.

            - Már vártalak, Pettigrew. – üdvözölte az érkezőt egy hideg, sziszegő hang, amely a kandalló előtt álló, magas férfitől érkezett. – Mi hírt hoztál?

            - Kegyelmes úr! – Pettigrew odacsúszott a Nagyúr lábához, és megcsókolta a talárja szegélyét. – Potterék a Godric Hollow-i otthonukban rejtőzködnek, a gyerekszobában! – sipította.

            - Lám csak, lám, Féregfark, te ilyen információk megszerzésére is képes vagy? Ha nem itt állnál előttem, el se hinném… De fontosabb dolgom van, minthogy veled társalogjak… - majd Voldemort egy sátáni kacaj kíséretében köddé vált, magára hagyva szolgáját.

            Egy pillanattal később már Potterék otthona felé lépdelt. Az utcában néma csönd honolt, csak Voldemort léptei törték meg a nyugalmat. A Sötét Nagyúr egy kertes házhoz sétált.

            A Nagyúr kinyitott az ajtót, és a gyerekszoba felé vette az irányt. Végre eljön a várva várt pillanat… végre megölheti ezt a fiút…

            A Nagyúr szemében gyilkos kéj csillant, mikor megpillantotta a Potter családot. Emelte már a pálcáját, mikor James Potter – az apa – hirtelen hátrafordult.

            - Lily! Lily, fogd Harryt és menekülj! Ő az! Fuss! Menekülj! – kiabálta nejének. – Majd én feltartóztatom!

            A Sötét Nagyúr egy másodpercre meglepődött, majd a menekülő Lily Potter után küldött egy kábító átkot. Lily elesett, és kezéből kiesett a fia, aki torkaszakadtából sírt.

            James Voldemort elé ugrott. A fekete mágus pedig abban a pillanatban cselekedett, és kiszórta Jamesre a Cruciatus - átkot.

            - Hát jó… így is játszhatunk… - suttogta a Nagyúr élvezettel figyelve a vonagló családfőt. – Vagy inkább párbajoznál, James? – hirtelen megszűnt a James testébe hasító fájdalom.

            - I…igen. – lehelte a maradék erejét is összeszedve Potter.

            - Nem hallom tisztán… Imperio!

            - IGEN!

            - Ezt már szeretem. – A Sötét Nagyúr arcán ördögi mosoly játszott, és odalrúgta James pálcáját.

            Potter nagy nehezen feltápászkodott. Az izmai a legapróbb terhelés ellen is tiltakoztak, és többször is összecsuklott a lába. De nem baj… Ki fog tartani…

            - Úgy gondolod, Potter? Majd meglátjuk… Készülj… és harcolj!

            Mindkét fél meghajolt. James szinte azonnal kimondott egy varázsigét, de Voldemort lehajolt, és még úgy szórta Jamesre a Cruciatus-átkot.

            James újból földre roskadt. Elviselhetetlen volt a kín, és magában a halálért könyörgött.

- Lám, lám… - suttogta Voldemort. – Jöjjön a halál? Hát jó… nagylelkű leszek… Adava kedavra!

- Ne! – sikoltotta egy hang.

Voldemort Lilyre meredt, aki közben már felébredt. Mögötte torkaszakadtából sírt… Harry Potter.

- Állj félre… Állj félre ostoba! – förmedt rá Voldemort.

- Ne! – sikoltotta a nő, és védelmezően a Potter fiú elé állt. – Harryt ne, Harryt ne, könyörgök, csak őt ne!

- Állj félre, te ostoba… Eredj innen…

- Ne bántsd Harryt, könyörgök, inkább engem ölj meg!

Voldemort felkacagott, és a nő fölkapta a csecsemőt, úgy tartva Harryt, hogy ne lehessen megátkozni.

- Ne bántsd Harryt! – sikította a nő újra. – Kegyelmezz… könyörgök, kegyelmezz!

A Sötét Nagyúr éles kacajt hallatott, és meglegyintette a pálcáját. Lily felsikított, és lassan elesett, halálában is szorosan magához szorítva a gyereket.

Voldemort szemében eszelős tűz égett. Hát most… most végre eljön a pillanat…

- Adava kedavra! – rikoltotta a Nagyúr, mire pálcájából zöld fénycsóva tört elő, és indult Harry felé, de hirtelen különös dolog történt…

Az átok visszapattant a fiúról, villámalakú sebhelyet égetve a fiú homlokába, és hihetetlen sebességgel tartott Voldemort felé.

A Sötét Nagyúr nem tehetett semmit. Nem tudott már elhajolni… érezte, ahogy eltalálja az átok, ahogy az iszonyú kín szétárad a testében, megbénítja a tagjait…ű

Voldemort felüvöltött elviselhetetlen fájdalmában, majd hirtelen elakadt a lélegzete, nem jött ki több hang a torkán… elsötétült előtte a világ… szinte hallotta, ahogy a szíve utolsót dobban… Összeesett. Tudta, még nem halt meg, de iszonyúan szenvedett. Azt a kínt nem lehet elmondani, nem lehet szavakba önteni… Elkeseredetten küzdött a halála ellen…

Újból látott. Látta önmagát, amint ott fekszik a földön… pontosabban nem is önmagát, csak a testét. A lelke nem pusztult el! Nem halt meg! De a fájdalom még mindig ott lüktetett benne. Érezte, ha nem elég erős, elemészti, megsemmisíti ez a fájdalom…

Egyszer csak megroppant a fal. Össze fog dőlni a ház!

A Nagyúrnak, aki néhány perccel ezelőtt még a világ leghatalmasabb mágusa volt, akinek elszállt minden ereje most menekülnie kellett. Sikerült elmenekülni a házból…

Amint eltűnt, feltűnt egy férfi, kimentette Harryt a romok közül, majd a ház hatalmas robajjal rommá vált.

Vége!