Igen, tudom, megint nem írtam egész héten. Mentségemre legyen mondva, ez volt eddig a legrosszabb hetem a tanévben. Ma péntek
van, minden nap feleltem valamiből, ma például mugliismeretből. Ezzel még nem is lenne semmi baj, nem volt nehéz egyáltalán (bár kissé
megterhelő), de a többiekbe mintha az ördög bújt volna. Ha bénáztam, röhögtek, ez oké, aláírom, de ha jól feleltem, akkor meg strébernek meg puncsosnak kiáltottak ki. Nagyon rám szálltak, és a dolgomat a
megoldatlan problémáim is nehezítették. Talán megérezte az a sok kis nyomoronc, hogy a hátam közepére se hiányoznak. Robbal se túl sokat találkoztam, szegény nagyon be van táblázva. Így aztán, a körülményeket ismerve szerintem érthető, hogy semmire sem jutottam a mostanában foglalkoztató kérdésekben.  Egyszerűen leblokkolt az agyam, úgy éreztem, a legkisebb erőfeszítésre is képtelen vagyok. Ma délután végre fellélegezhettem, Robbal is tudtam beszélni pár szót - persze, csak ebéd közben.
- Hogy telt a heted? - kérdezte, de látszott rajta, hogy tényleg érdekli.
- Pocsékul. Neked?
- Szintúgy. Figyelj csak, van egy ötletem!
- Na, hallgatlak.
- Ne röhögj ki, lehet, hogy hülyeség.
- Mondd már!
- Szóval, mi lenne, ha indítanánk feketemágia-szakkört?
- Te, ez tök jó! - egy csapásra elmúlt az egész heti rosszkedvem.
- Arra gondoltam, hogy nemcsak a feketemágiával és az eszközeivel foglalkoznánk, hanem a sötétség teremtményeivel is, meg persze igény szerint, ami a témához kapcsolódik.
- Zseni vagy! - dícsértem, majd hirtelen eszembe jutott valami.
- Csak egy baj van. - szontyolodtam el.
- Mi?
- A házirendben az van, hogy szakkört csak tanár tarthat.
- Francba, tényleg! Hát akkor megkérünk egy tanárt, hogy felügyelje.
- Na jó, de mégis ki lenne az a balek, aki ezt pluszban elvállalja?
- Mógus prof, esetleg?
- Ugyan, gondolkozz logikusan! Valószínű, hogy szinte csak mardekárosok lennénk. Mógus meg még a saját árnyékától is fél, nemhogy egy csapat mardekárostól, akik feketemágiát akarnak tanulni!
- Igaz. Tehát az egyetlen, aki szóba jöhet...ajjaj. - csóválta a fejét.
- Tudom, tudom, ne is mondd. Végülis, még az is lehet, hogy elvállalná.
Csak jól kéne fölvezetni.
- Megpróbálnád? Te olyan ravasz tudsz lenni!
- Na tudod mikor! Hiába hízelegsz, a te ötleted!
- Elhajtana a fenébe.
- Engem talán nem? Szerintem még rontanám is az esélyeidet.
- Te ezt nem érted! Amikor ott állok előtte, hirtelen semmi nem jut eszembe. Mindig az az érzésem, hogy csak egy üresfejű sportoló
vagyok. Nem mehetnénk együtt?
- Egye fene. Atyaég! Elkésünk! - azzal hagytunk csapot-papot, ő jobbra, én balra. Szerencsére a tanár is késett, így legalább SVK-ból(sötét varázslatok kivédése) nem feleltem ma.

                            * * *

Délután öt óra. A diákok szanaszét, kettőnket kivéve. Nyugalom, nyugalom! - hajtogattuk egymásnak, midőn az Alagsor Rettegett Rémének irodája felé közeledtünk.
- Biztos, hogy itt van? - kérdeztem, idegességemben a kezemet tördelve.
- Igen, igen, láttam bemenni úgy öt perccel ezelőtt, azóta nem jött ki. - felelte Rob látszólag nyugodtan, de közben egyik lábáról a másikra állt. Bekopogtatott.
- Tessék! - szólt a jól ismert hang, ezúttal unottan és türelmetlenül.
- Ugyan már, mit félünk! - csattantam fel, hirtelen elhatározással kinyitottam az ajtót, és már benn is voltunk az oroszlán barlangjában.
Körülnéztem. Az utóbbi öt évben megfordultam itt párszor, ez idő alatt sem a hely, sem a gazdája nem változott. Elég komor hangulatú mind a kettő. Nehezen álltam meg, hogy ne gyönyörködjek azokban a hátborzongató preparátumokban, vagy ne kérdezzem meg egyenként a különféle érdekes színű üvegcsék tartalmát, de kényszerítettem magam, hogy jövetelünk céljára összpontosítsak.
- Nos, mit akarnak? - kérdezte türelmetlenül a Feketeszemű Szörny. Robra néztem, ő meg énrám. Valakinek lépnie kell. Na jó, vágjunk bele! - gondoltam, nagy levegőt vettem és elkezdtem:
- A segítségét szeretnénk kérni, professzor. - várakózón nézett rám, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. Rob viszont kicsit felbátorodott.
- Arra gondoltunk, szakkört indítanánk. Nem kellene sokat foglalkozni vele, csak felügyelni. - a prof szemében határozottan érdeklődés
csillant. Nofene! Ez jó jel! - örvendeztem magamban.
- Nyugalom, Munroe, nem harapom le a fejed. - ezt mondta, de olyan mossollyal, hogy még engem is kirázott a hideg, pedig sokmindent
láttam már Tőle. Csak egy pillanatig tartott, aztán rögtön folytatta:
- Miért nem McGalagony professzorhoz fordultok ezzel?
- Mert ez egy feketemágia-szakkör lenne. - vettem át a szót. - Először tudni akartuk, vállalná-e egyáltalán a felügyeletet.
- Kész tervekkel akarjátok meggyőzni? Nem rossz. És mégis mire gondoltatok? - erre Robert (gátlásaitól megszabadulva) lelkes
magyarázásba kezdett, tele volt ötletekkel. Mindketten mosolyogva hallgattuk. Én titokban kicsit ezen is mosolyogtam, s közben alkalmam
nyílt alaposabban megszemlélni a kibelezett állatokat. Azért persze odafigyeltem, és mikor Rob befejezte kis monológját, meglepetésemre
apám egész normálisan válaszolt:
- Részemről semmi akadálya, de mindenképpen meg kell beszélnetek a professzornővel. - lelkesen megköszöntük, és már mentünk is az ajtó felé, de hirtelen megtorpantam. Az motoszkált a fejemben, hogy talán sosem lesz még egy ilyen alkalom.
- Professzor, kérdezhetnék még valamit? - nyögtem ki végül.
- Attól függ. - felelte gyanakodva. Gondolom, a legutóbbi eset járt a fejében, végül megadóan bólintott.
- Formalinban vannak? - kérdeztem ártatlan mosollyal a preparátumgyűjteményre mutatva. Kíváncsian vártam a reakcíóját, elképzelésem se volt, mit fog szólni. Szemmel láthatóan meglepte a kérdés, de persze csak egy röpke pillanatig: magabiztos mosollyal elkezdte fejtegetni, hogy az első néhány darab tényleg formalinnal van tartósítva, ezeket még ajándékba kapta. Később ő is kísérletezett, és
kevert egy sokkal megfelelőbb anyagot. Ez azért jobb, mint a formalin, mert a benne tárolt szervek hosszú évek múlva se fakulnak ki, és a lé sem lesz olyan sárgás. Megnéztem, és tényleg látható a különbség. Megkérdeztem, milyen nevet adott ennek az anyagnak, erre azt hiszem, picit zavarba jött.
- Nem neveztem el, úgysem érdekel senkit. - felelte a vállát vonogatva. Történetesen ismerem ezt az érzést.
- Azért szerintem lehetne neve. - mondtam végül, illedelmesen megköszöntem a magyarázatot, és magára hagytam. A nap hátralevő részében az járt a fejemben, vajon nem inkább azt kellett volna-e megkérdeznem, amire számított is. Végül rájöttem, az túl korai lett volna. Már az is szép eredmény, hogy pár percig normálisan tudtunk beszélgetni. Mellesleg, ez a formalin-kérdés legalább annyira érdekelt!;)