Természetesen ismét bejött a jól bevált módszer: aludtam egyet és kitisztult a fejem. Rájöttem, hogy túl könnyen feladtam ezt a dolgot apámmal. Persze, nem sok értelme lett volna tovább győzködni, de ennyiben sem maradhat, az tuti! Viszont stratégiát kell váltanom, ezzel
a nyílt stílussal nála nem sokra megyek. Ki kell kényszerítenem belőle, hogy elmondja. Azám, de hogyan? Mivel ma szombat van, és hétfőn lesz a következő bájitaltan óránk, maradt még egy kis időm kitalálni.

Robertnek reggel edzése volt, én pedig későn keltem fel, és nem volt kedvem egyedül reggelizni. Így, amikor felértem a Bejárati Csarnokba, első utam a könyvtárba vezetett, közben zenét hallgattam. Ahogy keresgéltem a könyvek között, kezemben a CD-lejátszóval, egy borzas hajú, lapátfogú elsős griffendéles kiscsaj lépett oda hozzám, és fontoskodva megköszörülte a torkát. Ránéztem és kissé felvontam a szemöldököm, gondolván: ugyan mit akarhat?
- Már megbocsáss - kezdte -, de mi az ott a kezedben?
- Egy CD-lejátszó. Egyébként szia, a nevem Susan Snape. - feleltem némi éllel. De kis bunkó!
- Oh, bocs, Hermione Granger vagyok.
- Örülök. - biccentettem hűvösen, és visszafordultam a könyvek felé.
Gondoltam, ha van valami mondanivalója, majd közli, de ő csak zavartan álldogált egyik lábáról a másikra. Ránéztem, s kissé türelmetlenül kérdeztem:
- Mondani akarsz valamit?
- Ööö...nem, illetve...hogy lehet, hogy ez az elektromos tárgy működik a Roxfortban? - bukott ki belőle.
- Hm. - gondolkodtam el - Ez jó kérdés, eddig eszembe se jutott. - majd vállat vontam:
- Miért ne működne?
- Benne van a "Roxfort Történeté" - ben. - mutatott a kezében lévő vaskos kötetre. Nem volt rajta könyvtári jelzet. Elvettem tőle, kinyitottam az utolsó oldalon, s kis gondolkodás után a pennám helyett ceruzát vettem elő a talárom zsebéből és írni kezdtem.
- Nézd csak meg még egyszer azt a könyvet! - adtam neki vissza, ő pedig csodálkozó és egyben kíváncsi kifejezéssel az arcán fennhangon olvasni kezdte:
"Bármely elsőéves griffendéles tanulót, aki a Roxfort-birtok területén
felsőbbéves mardekárost zaklat idióta kérdésekkel, titokzatos,
végzetes kimenetelű baleset éri három napon belül."

Először elsápadt, végül megrázta a fejét és tudálékos képpel így szólt:
- Badarság!
- Pedig benne van a könyvben. - feleltem, és magára hagytam. Nehezemre esett komolynak maradni, amint hátat fordítottam neki, gonoszul mosolyogni kezdtem. Egy kis szurkálódás nekem is jár! Találomra levettem egy könyvet a polcról és olvasni kezdtem. Pár percig még eltűnődtem az ügyön, mivel azonban fontosabb problémáim is vannak, hamarsan egész máshol járt az agyam.
Megbeszéltük Robbal, hogy edzés végén találkozunk, de annyira belefeledkeztem a könyvbe - Észak- Európa legendás lényeiről szólt -, hogy már késésben voltam. Gondoltam, éhes lesz, ezért siettemben felkaptam a csomagot, amit még anyám küldött, s meg se nézve, mi van benne, rohantam ki a hálóteremből a klubhelyiségen, a pincén, végül a Bejárati Csarnokon át ki a nagy tölgyfaajtón a kviddicspálya felé. Épp időben értem oda, pont vége lett az edzésnek. Rob is észrevett, színpadiasan megkönnyebbült arcot vágott, és az öltöző felé indult. A parkban sétálva beszélgettünk, elmeséltem neki rövid afféromat apámmal. Persze, nevetett.
- Mégis mit vártál? - kérdezte. - Hogy sírva borul a nyakadba és kitálalja a sötét titkait?
- Nem, dehogy. - húztam el a számat, majd lemondóan legyintettem. Ekkor vette észre Rob (én persze teljesen elfeledkeztem róla), hogy még mindig a csomagot szorongatom a kezemben.
- Mi az, Nyilas, pakkot kaptál? - kérdezte nevetve, aztán, látva értetlen arcomat, elmagyarázta, hogy egy magyar regény (Légy jó mindhalálig - valami ilyesmi a címe) egy részletére utalt vele. Leültünk egy padra és kibontottuk a "pakkot". Nem csalódtam: bodzaszörp volt benne, meg egy jó adag citromos keksz, mindkettő anyám receptje szerint. Rob kíváncsian nézegette a szörpösüveget, miközben a kekszet rágcsáltuk, és mikor mondtam neki, mi van benne, teljesen extázisba került tőle. Mint elmondta, utoljára nagyon kicsi korában ivott ilyet, már alig emlékszik. Szerencsére anyám (bár lehet, hogy szándékosan) két üveggel csomagolt, úgyhogy az egyiket rögtön neki is adtam. Azután - még mindig a kekszet majszolva - a tóparton sétáltunk. Rob a gyerekkoráról mesélt, azokról az évekről, amikor még nem járt a Roxfortba. Az apja nagyon fontosnak tartotta, hogy hogy Rob ne felejtse el az édesanyjától örökölt nyelvet és kultúrát, így ez az élete részévé vált. Ezzel az Ossian-kérdés is tisztázódott. Egy darabig hallgattunk, majd hirtelen, tűnődve így szólt:
- Valahogy még mindig olyan furcsa nekem, hogy Piton az apád.
- Néha nekem is. - mosolyogtam ironikusan.
- Úgy értem, igazándiból tök természetes, mert nagyon hasonlítotok, meg a nevét is viseled, mégse jutott volna eszembe soha, amíg nem mondtad. - magyarázta, miközben egy kekszet dobott a tóba a polipnak. Az néhányat pattant a víz felszínén, majd elmerült.
Bólintottam, pontosan tudtam, miről beszél.
- Lehet, hogy mások is így vannak vele, ezzel speciel nem szekált még senki. - vontam vállat. Épp ki akartam dobni a dobozt a parkban lévő szemetesek egyikébe, mikor észrevettem, hogy van még benne valami.
Egy kis, fekete bőrzacskót pillantottam meg a doboz aljában. Kivettem, és kidobtam a dobozt. Elgondolkodva forgattam a kezemben a kis szütyőt, amibe vékony, fekete bőrszíj volt fűzve.
- Nézd már meg, mi van benne! - sürgetett Rob. Széthúztam a zacskó száját, tartalmát pedig a tenyerembe öntöttem. Egy darab pergamen és egy vastag, súlyából és színéből ítélve ezüst gyűrű hullott ki belőle.
A papírra ennyi volt írva:

"Ez az a gyűrű, amit nagyapád nagyanyád ujjára húzott. Titokban esküdtek meg. Tudod, hogy én nem szeretem az ékszereket, de gondoltam, Neked biztosan tetszeni fog.
                                                              Jóanyád"


Elmosolyodtam. Nagyon jó kedve lehetett, ha így írta alá. A gyűrű nagyon szép volt, bár jegygyűrűnek kicsit szokatlan. Egy nagy, sasszerű madarat ábrázolt.
- Turulmadár. - magyarázta Rob - A honfoglaló magyarok jelképe volt.
- Nagyon szép. - feletem teljesen őszintén, és felhúztam az ujjamra. Pont jó volt.
- Év végére már teljes készletem lesz családi ékszerekből. - tettem hozzá.
Ezután semmi különös nem történt. Tovább beszélgettünk Rob gyerekkoráról, meg persze az enyémről is. Azt hiszem, szavak nélkül is megegyeztünk, hogy Rob édesanyjáról, Anne-ről nem beszélünk. Nehéz lehet neki. Én például el sem tudnám képzelni az életem anyám nélkül.
Na, mára elég is, holnap is lesz nap - remélhetőleg!;)