Mikor ma reggel felkeltem, úgy éreztem, nincs is értelme az egésznek. Mármint a sulinak, ennek a bálnak, meg az egész nyomorult kis
életemnek. Kellett nekem ez? El se megyek! Nem is érdekel! Megmondom annak a ...Robertnek, hogy nem érzem jól magam, fáj a fejem és kész. Bár az órákról akkor sem lóghatok el. Hogy én mekkora hülye vagyok! - csaptam a homlokomra. Ma szombat van! Áh, akkor is. Ez nem változtat semmin, jobb lesz, ha kiugrom az ablakon. Ahogy ilyen gondolatok közepette magamra kapkodtam a ruháimat, tekintetem találkozott Mephisto nagy, borostyánsárga szemeinek szomorú pillantásával. Elmosolyodtam. Mit nyavajgok? Ahhelyett, hogy örülnék, hogy történik velem valami. Ölembe vettem a kiscicát és simogatni kezdtem. Mi lenne szegénnyel, ha kiugranék az ablakon? - szégyelltem el magam. Mephisto elégedetten dorombolni kezdett: pontosan ezt akarta elérni! Ravasz kis jószág, meg kell hagyni, mindig fölvidít. Így aztán egész jó hangulatban mentem le reggelizni. Gyorsan átvágtam a klubhelyiségen, ez a zsongás meg készülődés mindig idegesít. A délelőtt nagy része átlagosan telt. Bementem a könyvtárba és a régi könyveket nézegettem. Elmosolyodtam, mikor kezembe akadt "Az átváltozás művészete": mennyit forgattam! De már kívülről tudom az egészet. Végül elkezdtem olvasni egy vámpírlegendákról szóló könyvet, és egészen belefeledkeztem. Már jó délután volt, mikor visszamentem a klubhelyiségbe, ahol még a reggelinél is nagyobb nyüzsgés fogadott. Gyorsan fölmentem a hálószobába, és kénytelen-kelletlen elkezdtem készülődni. Persze, teljesen egyedül voltam. Mostmár nem mondom le - döntöttem el -, nem lenne tisztességes.
A frizurám adott volt: rövid, tépettre vágott hollófekete hajamat kifelé szárítottam, mint mindig, de előtte festettem bele néhány égővörös tincset. Ettől még kócosabb hatást keltett. Holtsápadt arcomra - amiért sokat gúnyolnak - tettem egy kis púdert és pirosítót, de ügyeltem a természetességre. Ajkamat halványpirosra festettem, smaragdzöld
szemeimet pedig feketével hangsúlyoztam ki, persze csak finoman. Fekete dísztalárt vettem föl sötétzöld szegéllyel, hosszú körmeimet - amiért az a hülye Patrick vadmacskának hívott - ezúttal nem feketére, hanem csillogó sötétvörösre lakkoztam. Sóhajtva levettem a csuklómról a bőrszíjat és a hasonló, alkalomhoz nem illő ékszereimet. Kivéve azt az ókeresztény kelta ezüstnyakláncot, ami ősidők óta a családunk tulajdona (anyai ágon). Ez mindig rajtam van: körrel díszített kelta kereszt, amire ősi szimbólumokat véstek.
Mikor mindennel elkészültem, vetettem egy pillantást a tükörbe. Nem egy nagy durranás, de talán nem égek nagyot így - gondoltam.
Szemüvegemet a szekrényem polcán hagytam, és nagyot sóhajtva elindultam lefelé a lépcsőn a klubhelyiség felé.