Végre kiszabadultam ebből az unalomból! Bár kifejezetten embergyűlölő vagyok, most mégis élveztem a King's Cross pályaudvar nyüzsgését. Kicsit még elvegyültem a muglik közt, aztán bementem a 9 és 3/4-ik vágányhoz a falon át. Elég korán érkeztem, még kevesen voltak a Roxfort Expresszen, ezért benéztem néhány fülkébe, hátha van még üres. Az elsőben, amelyiknek kinyitottam az ajtaját, egy vörös hajú lány ült, harmadikosnak látszott, de háttal volt, az ablakon bámult kifelé. Ahogy benyitottam, rögtön felém fordult, szeme vörösen izzott a haragtól. Persze! Remy Potter! - gondoltam. Megcsóváltam a fejem és továbbmentem. Nem volt nagy kedvem egy pszichopatával együtt utazni. Nemsokára találtam is egy üres fülkét. Elégedetten hátradőltem és élveztem a nyugalmat, de sajnos nem sokáig. Egy perccel indulás előtt kivágódott a fülke ajtaja, és a Weasley ikrek rontottak be rajta. Leültek egymással szemben és magyarázólag hozzátették, persze kórusban:
- Bocs, de máshol nem volt hely!
- Semmi gond. - húztam el a számat. Bár az ikrek griffendélesek (én természetesen mardekáros), ráadásul fiatalabbak is nálam, mégis kellemesebb társaság, mint bárki, akit ismerek. Most kivételesen nem volt kedvük hülye viccekkel bosszantani, úgyhogy egész jól elbeszélgettünk. Tulajdonképpen végigröhögtük az utat.
Ezután nem történt túl sok említésre méltó, bár az elsősök beosztása mindig érdekes, néhány dolog ki is zökkentett a gondolataimból.
Először is, mindig megjegyzem az új mardekárosokat, idén volt köztük néhány különösen ellenszenves kis nyavajás, például a kis Malfoy. Majd rájuk ijesztek néhányszor az első napokban - gondoltam - , hogy ne legyenek olyan magabiztosak.;)
Másodszor egy névre kaptam föl a fejem: Harry Potter. A tömegen általános, meglepett moraj zúgott végig, hallottam, ahogy valaki ezt suttogja: "A Fiú, Aki Túlélte". Én is meglepődtem persze, de ugyanakkor kicsit meg is nyugodtam, ez sokmindent megmagyaráz az előérzetemmel kapcsolatban. Viszont azt is észrevettem, hogy nem mindenki örül a kis Potternek: elkaptam Remy dühtől izzó, gyűlölködő pillantását. Komolyan, nem egészen százas ez a lány! Hogy utálhatja így a saját testvérét? Ráadáaul nem is ismeri! Én a fél karomat odaadnám, ha lehetne testvérem, ő meg...eh, mindegy.
Már csak egy dolog volt ezeken kívül, ami megzavarta a lelki nyugalmamat: letiltottak egy részt a kastély területén. Megint elfogott az a rossz érzés, remegni kezdett a bal kezem. Nem szeretném, ha az iskola megint küzdőtérré válna, mint már annyiszor. Persze, több mint valószínű, hogy csak rémeket látok.
Más érdemleges nem történt, fáradt voltam, úgyhogy nem figyeltem oda senkire és semmire tovább. Jó éjt, naplóm, leragad a szemem!